kárpitosság

A kárpitos mesterség a reneszánsz kor nemesi igényei alapján fejlődött ki, az ácsolt ülőfelületek bélelését és bőrrel, textíliával való borítását, kényelmes ülőfelület kialakítását jelentette. A 19. században a polgári lakáskultúra elemeinél – ágyak, kanapék, ülőbútorok – a kárpitosmunka már nem hiányozhatott. A 20. században a kárpitosmesterek bélelésre többféle anyagot használtak – rongyból tépett kárpitos vattát, afrikot, len- és kendercsepűt, tengeri füvet, később szivacsot –, borításként pedig szövetet, plüsst, bőrt vagy műbőrt. Egyes székelyföldi településeken – főleg városokban, de falvakon is – napjainkban is dolgoznak kárpitosok, akik ülőgarnitúrák készítésével és felújításával, antik darabok restaurálásával foglalkoznak.